.oOo.

Kis kotorászás után ismét előkerült a napló. A szőke fiú értetlen képpel nézte a kis könyvecskét.

- Ez egy napló… valószínűleg Piton szerelméé lehetett. – Harry kissé elhúzta a száját.

- Ezt honnan veszed? – kerekedett ki Draco szeme.

- Annyit megtudtam, hogy a szoba egy nőé volt, aki azt a képet festette a falon, és hogy sajnos már nem él. Reggel találtam rá erre a naplóra – mutatott a kezében lévő tárgyra. – Ez a Prince-ek híres leányági naplója.

- Már hallottam róla, illetve nem róluk, csak hogy a nők szoktak ilyet írni, amikor megismerik a jegyesüket – hadarta Draco.

- Ő még nem volt Piton jegyese, csak a barátja, később összejöttek, nagyon szerethették egymást. Aztán a lány bepipult, mert Piton haverkodni kezdett az apádékkal… - A szőke fiú arca hirtelen megkeményedett.

- Erről is ő tehet! Hány ember életét cseszte még el? – Kérdése inkább költői volt, mint valós, így Harry figyelmen kívül hagyta.

- Azt újraolvasom, ahol tartottam. – Draco bólintott, és figyelmesen hallgatta végig a fiú felolvasását. Néha megálltak megbeszélni pár dolgot.

- Fú, de gáz… Perselus élt-halt ezért a nőért, és az mégis máshoz ment hozzá.

- Lehet, de Piton nem kereste meg, holott, ha megteszi, akkor lehet, még most is együtt lennének! – vágott közbe Harry.

- Ez nem jött volna össze… Perselus a Sötét Nagyúr szolgája volt, a kedvese pedig egy Rendtag. Az egyikük tuti meghalt volna – szögezte le a szőke srác.

- Hát, a lány meg is halt. – Erre mind a ketten szomorúan egymásra néztek majd folytatták az olvasását.

Mikor kopogtam az ajtón, Perselus megdöbbent, de egy árva szó nélkül beengedett a házba. Nem kérdezte, mi történt, nem kért számon, holott megtehette volna. Ő már halálfaló volt, én pedig a Főnix Rendjének tagja. Tiszta Rómeó és Júlia, akárcsak régen. Elkezdtünk beszélgetni a régi időkről… még az is eszünkbe jutott, hogy hogyan neveztük volna el a gyermekünket… A Harold mellett döntöttünk, de mivel az olyan öreges, így lett belőle simán Harry.

A fiúk döbbenten néztek egymásra. – Az én nevem… - Harry álla a padlót verdeste.

- Lehet, hogy ezért utál téged, mert a soha meg nem született fiára emlékezteted! – próbálta megmagyarázni az utóbbi éveket a szőke fiú, ám valami eszébe jutott. – Vagy…

- Mi vagy, Malfoy? – kérdezett vissza Harry idegesen.

- Semmi, csak… inkább folytasd! – Harry nagy levegőt véve tovább olvasta a bejegyzést.

Végül elmeséltem neki, hogy mi is történt, ám ő nem szidta a férjem, mint ahogy vártam, épp ellenkezőleg. Ha mondhatom így, megvédte a legnagyobb ellenségét, Ja…

Harryből itt kiszorult az összes levegőt, és csak dadogva tudott beszélni. Hitetlenkedve bámult a papírra.

- Ja… James Pott… Pottert. – Draco ekkor kapta ki a fiú kezében lévő könyvet, hogy saját szemével nézze meg.

- Basszus, ezek szerint… az anyád volt? Az édesanyád volt Perselus szerelme?! – Harry kómásan nézett a fiúra. Csak most kezdett benne tudatosulni az egész. Ez itt Lily naplója, Lily festménye a falon, Lily szobája, és Lily ágya.

- Az anyám… - hangja elcsuklott –…hogyan volt képes, hogy tehette?

- Potter, szerintem olvassuk végig, és csak aztán ítélkezzünk. – Harry vissza akarta venni a könyvet, de keze annyira remegett, hogy Draco inkább visszatartotta.

- Majd én olvasok, ha neked is megfelel. – Egy erőtlen bólintás után folytatta, amit a másik abbahagyott.

Ha mondhatom így, megvédte a legnagyobb ellenségét, James Pottert a saját feleségétől. Ha ezt ő tudná, szerintem kiátkozna mindenkit a világból. Most itt ülök az ágyon, és írom a naplót, bár már semmi jogom nincs hozzá, de valahogy megnyugtat. Úgy hallom, jön Perselus, most befejezem.

- Ez ennyi, akarod tudni a folytatást? – Harry erőtlenül biccentett egyet, majd a falon lévő festményt kezdte el figyelni.

1979. november.6

Már napok óta itt vagyok Perselusnál, de James még csak nem is keresett. Remusnak megírtam, hogy jól vagyok, és hogy kinél. Nem örült neki, de megígérte, hogy nem szól Jamesnek. Azt írta, miután én elmentem, a drága férjecském elment Siriusszal vigasztalódni egy bárba, és azóta is napirendre leisszák magukat. Mondhatom, szép, nem is kéne ezen rágódnom, ha ennyire nem érdeklem, hát vessen magára. Ellenben itt van Perselus, nagyon megváltozott, sokkal komorabb lett, de még mindig ott van az a hihetetlen örvény a szemeiben… jaj, mit tegyek? Létezik az, hogy valaki egyszerre két embert szeressen? Sajnos nem hiszem. Bár az évek múlásával lassacskán elzártam magamban a Perselus iránti érzéseimet, azok máig itt élnek bennem. Édes Merlin, mit tegyek?

- Van egy nagy tintapaca a lapon. Valószínűleg megzavarhatták. Lapozok egyet, a másik oldalon van a folytatása. – Harry még mindig a festményt nézte, de beleegyezéséül bólintott.

Perselus volt, megzavart, de most már alszik. El se tudom hinni. Beállított egy fehérrózsával, letérdelt elém, és kezet csókolt. Tudom, furcsán hangzik, de ez volt életem legszebb vallomása. Szeretem Perselust, ez már biztos, de lelkiismeret-furdalásom van, amiért ezt tettem Jamesszel. Na, jó, most elteszem a naplót, mielőtt felébred, olyan nyugodtan alszik, az egyetlen dolog, ami rontja az összképet, azaz átkozott sötét jegy, de mindezek ellenére is szeretem őt.

- Potter, azt hiszem ők… - Ám nem tudta befejezni, mivel Harry szemei most találkoztak az övével.

- Lefeküdtek… anyám megcsalta az apámat! – Keserűen felnevetett.

- Lehet, de nekem ebből a naplóból nem úgy tűnt, mintha apád túlzottan izgatta volna magát anyád miatt. – Harry erre csak elfintorodott, és ebben igazat kellett neki adnia.

- De ők együtt voltak, tehát anyám visszament hozzá – lelkendezett hirtelen Harry. Végül kivette Draco kezéből a naplót, és úgy döntött, hogy ő olvassa el az utolsó bejegyzést.

1979. november.27.

Mint minden jónak a világon, egyszer ennek is vége lesz. Ez az utolsó bejegyzésem a naplóba, soha többé nem jövök vissza. Bár minden tökéletesen alakult az utóbbi napokban, most mégis véget kell vetnem ennek. Perselus is érzi, és tudja, ez nem mehet így tovább. Remus azt írta, hogy James már enni sem hajlandó, naphosszat fekszik az ágyban, és nem beszél senkivel. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni, ha megtudom, hogy tényleg szeret. Perselus tegnap este azt mondta, hogy nem akarja, hogy bajom essen, és hogy vele csak veszélyben lennék. Most jött el az ideje, hogy elköszönjek végleg. Csak az a szívszaggató, hogy az igazi szerelmemtől kell mindezt megtennem. Úgy fáj, majd beleőrülök, de indulnom kell, a csomagom összepakolva, Perselus ajándéka a szekrényében. Végre befejeztem a festményt kettőnkről. Most búcsúzom, viszlát, kedves naplócskám, Perselusnak pedig üzenem, hogy örökké szeretni fogom.


Draco szemeit törölgetve ült magába roskadva, Harry pedig megrendülten nézte a lapot. Nem tudta elhinni mindezt. Annyira valóságos volt és mégis hihetetlen. Szíve fájt apja miatt, ugyanakkor át tudta érezni édesanyja szenvedését is. Neki is el kellett válnia szerelmétől. Pitonnal kapcsolatban pedig most már érti, hogy miért utálta őt.

- Piton azért utált, mert az apámra emlékeztetem, arra az emberre, aki elvette tőle az anyámat. – Draco idő közben kifújta az orrát, és most a könyv felé nyúlt. Harry ezt észrevéve arrébb rántotta.

- Ne, kérlek, ne nyúlj hozzá. Már így is túl sokat ártottunk azzal, hogy megtaláltam. – Draco csak megrázta a fejét, és rámutatott a nyitott könyvre.

- Csak a lap sarkát akartam kihajtani, behajtódott. – Harry összeszűkült szemekkel nézte a lapot, amikor pedig hozzáért a behajtott sarokhoz, azon arany betűkkel jelent meg egy szó.

- „Titok”… nyisd Ki Potter! – Harry tétovázva, de kihajtotta a lapot. Először semmit sem látott, de amint ujja hozzáért a felülethez, azon ismét felvillant egy rövidke mondat. – Azt hiszem, júliusban jön a kisbabánk. – A fiú sokkot kapott. Kezei koordinálatlanul elkezdtek remegni. Mágiája olyan szinten összezavarodott, hogy vibrálni kezdett körülötte a levegő.

Draco ijedtében leesett az ágyról, és egyre hátrébb kúszott. Harry szeméből kicsordult az első könnycsepp, majd ezt követően a második és így tovább. Végül azon kapta magát, hogy felpattan, és leszalad a lépcsőn a könyvet hátrahagyva. Draco, amint kissé magához tért a döbbenetből, odaszaladt és felkapta a könyvet, amiben még látta eltűnni az aranyló mondatot. Úgy ejtette el a naplót, mintha az megégette volna a kezét.

- Ez lehetetlen… Potter nem lehet Piton! – Aztán eszébe jutott Harry, aki eltűnt. Gyorsan leszaladt, hátha utoléri, ám nem kellett messzire mennie. A fiú Piton szobájában volt és keservesen sírt, kezében tartva egy festményt, melyen egy gyönyörű vörös hajú boszorkány és a mosolygós Perselus Piton ölelte egymást.

.oOo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.